7.fejezet

Lina szemszöge:

Tessék? Tényleg azt mondta? Nem,az lehetetlen! De hátha mégis...Úristen, Lina térj észhez, már hogy lenne az?
- A baratnője vagy - gondoltam magamban. A mai nap után igazán izgatott voltam, főleg most. Csillagokat csodálva a hideg járta át a testemet. Fázni kezdtem, amit a mellettem ücsörgő fiúcska észre vett. Közelebb húzódott, levette a kabátját, és rám terítette. Hirtelen összerándultam. Pirultan az ujjaimat kezdtem tördelni. Harry a kezeit az enyémre csúsztatta nyugtatáként, de épp az ellenkezője történt. A szívem gyorsabban kezdett el verni. Felnéztem. A szemeink összetalálkoztak. A vérnyomásom az egekben volt. Felém hajolt. Az ajkai az ajkaimra tapadtak. A gyomromban ezer kis pillangó repdesését éreztem. Megijedtem az érzéstől, ezért gyorsan eltávolodtam tőle. Szégyenemben beszaladtam a házba. Az emelet felé neki szaladtam Zaynnek.
- Hova a rohanás? - kérdezte, mire én figyelmen kívül hagyva siettem tovább.
Magam után becsapva az ajtót, az ágyra terültem. Istenem, mit tettem? Miért okozok fájdalmat neki? Mit gondolhat most rólam?
- Lina, én vagyok!! Kérlek engedj be!! - hallatszott Harold hangja.
Egy könnycsepp csöppent le az arcomról. Odaszerettem volna csoszogni, de nem ment. Hülyén éreztem magam. A fejem a kezeimbe temettem. Neki dőltem a falnak, és elkezdtem a hang irányába nézni.
- Kérlek! Lina! - csuklott el a hangja.
Egy szó se jött ki a számon. Levegőt se vettem. Száz helyen járt a gondolatom. Ő szerepelt mindenhol. Újabb kérdések leptek el. Miért pont én? Miért engem? Miért vagyok ilyen? Mitől paráztam be? Miért nem nyitok ajtót?? Rosszul voltam. Teljes sötétség borította el a fejem. Csak egy szót ejtettem ki halkan: - Harry.

Harry szemszöge:

Ideg uralkodott rajtam. Féltem,hogy elveszítem Őt. Nem tudtam, mit válthattam ki belőle. Talán csak túl korainak találta, én meg rátámadtam... Vagy még se érez irántam semmit?! A hangulatom a lehető legkisebb szinten lehetett. Könnyek teltek meg a szemem sarkában. Senki nem váltotta ki belőlem ezt az érzést még. Más mint a többi, ebben biztos lehetek. Olyan zavaros ez az egész. Niall próbált velem beszélni, meg a többiek, ami jól esett, de a helyzetem ugyanolyan maradt. A fejem sajogni kezdett. A srácok otthagytak a szobámban pihenni. Fájdalomban és hiányban szenvedtem. Nagy nehezen zuhantam álomba.

Lina szemszöge:

Hajnal 3-mat mutatott az óra. Nyüszörögve keltem ki az ágyból. Felkaptam a köntösömet, mivel egy csepp álmosság se volt rajtam. Lebotorkáltam a konyhába, abban a hitben, hogy egy árva lélek se lesz majd ott. Tévedtem. Mindenki szeme rám tapadt. Értetlenül álltam előttük, amíg Harry sétált el mellettem. Szemei kisírva vándoroltak felém. Rögtön eszembe jutott a tegnap. Éreztem a szemeim patakban lábadtak. A földre rogytam. Szótlanul sietett hozzám. Szorosan átölelt. Zokogva borultam az ölébe. Felemelte a fejem, és az övéhez nyomta.
- Szükségem van rád - szorítottam jobban.
- Soha nem akarlak elvesziteni! Érted?? Soha! - motyogta a fülembe.
Kihasználtam a pillanatot. Közelebb hajoltam. Itt az idő. A szánk egymásévá vált. Most nem menekültem, sőt inkább boldogságban úsztam. A srácok hangos ujjongásba kezdtek, mire elváltunk egymástól. Mindkettőnk arcára mosoly húzódott. Megtörtént végre. Hát ez lennék én! Önmagam vagyok. Miatta, mert Ő az igazi. Ez biztos. Felsétáltunk a szobájába, ahol elterültünk az ágyon és csak egymást néztük. A szívem azt súgta, legyek őszinte vele.
- Harry?! - nyúltam a keze után. -É-én Szeretlek!